| Szekeres Pál, olimpiai bronzérmes tőröző 1991-es autóbalesetét követően kerekes székbe kényszerült, majd világ- és olimpiai aranyat nyert kerekes székes vívásban. A sport mellett 1998-tól az államigazgatásban, a sportirányításban dolgozik a MeH, illetve az ISM fogyatékosok sportjáért felelős helyettes államtitkáraként, később a Magyar, illetve az Európai Paralimpiai Bizottság elnökségi tagjaként.
Korábban a magyar versenysportolók irigyelt életét élte. Nyugatra utazhatott világversenyekre, itthon pedig a kint olcsón vett hifitoronyból, számítógépből tett szert kisebb vagyonra. Balesete évében 1991-ben, újonnan vásárolt Római-parti lakással, és egy gyönyörű BMW-vel, tőrben a világranglistát vezető hellyel és olimpiai bronzéremmel rendelkezett.
Mindeközben 26 éves fiatal srác volt, akiért bomlottak a lányok, aki egyszerre járt a Testnevelési Főiskolára és vendéglátó-ipari suliba, árut fuvarozott, beszerzést intézett szülei marcipántortadísz-üzemében. Naptárában előre be volt táblázva, hogy a következő öt-tíz évben mi fog történni: a sportkarriert követően jól fizetett külföldi edzői élet, később itthon saját vendéglátó-ipari egység üzemeltetése, közben házasság, gyerekek, ahogy annak lennie kell. Aztán egyszer csak beült egy buszba Németországban...
- Hazafelé jöttünk egy Világ Kupa-versenyről a magyar tőrválogatottal. Az autópályán emlékszem, a sofőr elkezdett káromkodni, és a mikrobusz ide-oda ingázott. Összevissza törtük magunkat, kettőnket helikopterrel kellett kórházba szállítani. A társamról azt hitték, meghal. A kórházban gerincstabilizáló műtétet hajtottak végre rajtam. Azt hittem meggyógyulhatok, el se hittem, ami történt. A főiskolán éppen az államvizsgámra készültem, és a közelgő budapesti világbajnokságra. A vb-t végül is a kórházban tévéről néztem végig.
Derült égből villámcsapás volt az új állapotom. Fizikailag egyik végletből a másikba estem, hiszen az egyik napon még olimpián szereztem érmet, a másikon egy kórházi ágyban feküdtem mozdulatlanul. Az első műtétem után egy rehabilitációs kórházba vittek át. Az orvos bejött, és azzal kezdte, hogy "Herr Szekeres" önnek ilyen és ilyen gyógyszereket kell szednie az állapota stabilizálásához; ilyen és ilyen ételeket kell ennie, hogy élni tudjon; ilyen és ilyen segédeszközökre lesz szüksége, ahhoz hogy létezni tudjon. Csak amikor kiment, értettem meg, hogy itt már nem meggyógyítani akarnak, hanem a kerekes székes életre megtanítani. Teljesen összetörtem.
Az évekre előre betáblázott naptáramat mintha egy hatalmas "delete" gombbal törölték volna. Korábban megtanultam, hogy az életben bizonyos célokért meg kell küzdeni. Kész lettem volna arra, hogy a Gellért-hegyet zsebkendőben áthordjam a pesti oldalra és vissza, de ezzel nem lehetett mit kezdeni. Azzal, hogy fekszem az ágyban, és elmúlik a nyár, a tavasz és nem változik semmi. Mindenhez gombokat kell nyomkodnom; ahhoz is hogy pisilni, hogy enni tudjak. Meg kellett emésztenem, hogy Szekeres Pál válogatott olimpiai sportolónak vége, edzői karrierjének vége. Azt éreztem, hogy ez egy élhetetlen élet. Adtam magamnak egy évet, ami alatt mindent megteszek majd, amit kérnek tőlem, és ha utána is úgy érzek majd, mint azelőtt, akkor végzek magammal.
Az a végső tartalékenergia hozott ki ebből az állapotból, amely az emberben felbukkan például akkor, amikor napok óta nem jut ételhez, és úgy érzi mindjárt belehal. És az-után még mondjuk három napig kibírja. Na ez tartotta bennem az erőt, hogy szépen lassan, egyre feljebb és feljebb jöhessek. A rehabilitációs intézet olyan volt, mint egy edzőtábor. A teljesen legyengült testemet kellett valahogy talpra állítani. Naponta súlyzóztam, pingpongoztam, kerekes széken futottam.
Amit én megcsináltam, arra mindenki képes, semmivel nem vagyok különb a többieknél. Annyival tudtam többet náluk, hogy ismertem a testemet, tudtam, mit bír. A baleset keménységet és fegyelmezettséget hozott elő belőlem. Tudatosult bennem, hogy sok ember van, aki segít, de vannak csaták az életben, amelyeket egyedül kell megvívni. Úgy éreztem, a legfontosabb dologgal kell foglalkoznom: az életben maradással.
Be kellett látnom, hogy a korábbi aranyifjúnak, akinek bármelyik lány megadta volna a telefonszámát, vége. Volt egy barátnőm, akivel túl voltunk néhány hónapnyi laza járáson. Felhívtam őt a németországi kórházból, és megmondtam neki, hogy én már nem ugyanaz az ember vagyok, mint akit megismert, ezért legjobb lesz, ha szakítunk. Hallani sem akart róla. Azt mondta, próbáljuk meg, működik-e így a dolog, és kijött meglátogatni. Éveken keresztül jártunk - pedig én akkor már nem tudtam járni - és néztük, működik-e. Azóta összeházasodtunk, és három gyermekünk van.
A baleset után, annyit foglalkozott velem a média, hogy közéleti figura lettem. Büszke vagyok arra, amit elértem. A világon az egyetlen vagyok, aki paraolimpián és olimpián is érmet szerzett.
A legfontosabb egy ilyen helyzetben, hogy tisztában legyél önmagaddal és fogadd is el önmagad. Szerencsére olyan visszajelzést kaptam a környezetemtől, hogy elfogadhattam magam. Azért is mentem a civil életbe, hogy teljes értékű embernek érezhessem magam. A nőktől is olyan visszajelzést kaptam, hogy férfi vagyok. Különbséget leginkább az egészséges emberek tesznek.
"Nagy célhoz hosszan visz az út." (Hörderlin)
|
